Yury Martynov fortepianoestje

Ludwig van BEETHOVEN (1770-1827):
e-moll szonáta, op. 90
f-moll szonáta („Appassionata”), op. 57
—
Robert SCHUMANN (1810-1856): Szimfonikus etűdök, op. 13
Theme (Andante) – Etude I (Variation 1, Un poco più vivo) – Etude II (Variation 2, Andante) – Etude III (Vivace) – Etude IV (Variation 3, Allegro marcato) – Etude V (Variation 4, Scherzando) – Etude VI (Variation 5, Agitato) – Allegretto – Etude VII (Variation 6, Allegro molto) – Meno mosso – Moderato – Andante (Tempo del Tema) – Etude VIII (Variation 7, Sempre marcatissimo) – Allegro – Etude IX (Presto possibile) – Etude X (Variation 8, Allegro con energia) – Etude XI (Variation 9, Andante espressivo) – Etude XII (Finale, Allegro brillante based on Marschner’s theme)

Yury Martynov zongorán, csembalón, klavikordon, orgonán és fortepianón is kiemelkedő. A Moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban modern zongorát és historikus billentyűs hangszereket tanít. Martynov hallatlan technikai, hangszer- és stílusismerete emeli a legkeresettebb pódiumművészek közé.

Beethoven 1814-ben keletkezett, op. 90-es e-moll szonátája különleges mű: egyrészt kéttételes, másrészt a tételek tempójelölése – a megszokott olasztól eltérő módon – német: „Mit lebhaftigkeit und durchaus mit Empfindung und Ausdruck”, azaz ’élénken és mindvégig érzéssel és expresszíven’, illetve „Nicht zu gechwind und sehr singbar vorgetragen”, azaz ’nem túl gyorsan és nagyon énekelve’. A 3/4-es metrumú első tételben nyughatatlanságot, kétségbeesést és szenvedélyt érezhetünk, kiváltképp a szonátaforma kidolgozásában. A schuberti szépségű második tétel szonátarondó, E-dúrban, mely jól ellentételezi a nyitótétel nyugtalanságát.

Beethoven az Appassionata néven közismert op. 57-es f-moll szonátát tartotta a legviharosabb zongoraművének. A háromtételes mű Franz Brunswick grófnak íródott 1804-06 közt. A baljós és viharos első tételt egy variációs második követi, a basszus akkordmenetektől felfelé építkezve, majd a visszatérő basszustéma közvetlenül köt át a presto zárótételre, melyben állandó tizenhatodmozgásokban jutunk el a robusztus és tragikus kódához. Talán ez a tónus adja a mű két évszázada töretlen népszerűségét.

Schumann Szimfonikus etűdjei von Fricken báró témájára készültek. Schumann-nak a báró nevelt lánya, Ernestine tetszett, az elkészült első verzióval neki akarhatott imponálni 1834-ben. A különböző újabb kiadásokkor Schumann hol új részeket toldott be, hol kihagyott. Végül Schumann halála után Brahms előkerített öt eladdig kiadatlan részt – ezeket általában a „régiek” közé keverve szokás előadni, ahogy Yury Martynov is játssza. A kóda Heinrich Marschner egyik operájából való, de az etűd-variációkban megjelenik egy utalás Beethoven Karfantáziájára vagy épp az akkoriban betiltott Marseillaise-re is.